Standovár Júlia

Standovár Júlia – fotóművész

Gyerekkorom óta álmodozó voltam nem voltam jó írásban, olvasásban matekban rajzban semmiben, de ahhoz volt tehetségem, hogy kitaláljak a fejemben világokat történeteket és pl. az általalános iskolában, amikor felvételizni kellett,akkor ez volt az egyik feladat, hogy mesélj el egy történetet és ez volt az egy, amit én rendesen megtudtam oldani és csak ezért vettek fel, mert minden másban nem sikerül teljesíteni, de valahogy ez nagyon működik, hogy elszakadok a való világtól és a fejemben kialakítok világokat.

Volt egy minimális diszlexiám, úgyhogy eleve nehéz volt úgy értelmezni dolgokat, ahogy a tankönyvben le volt írva.

Magolás, amikor meg kellett tanulni egy verset sose értettem, hogy az miért jó nekünk miért nem lehet csak úgy pár versszakot, miért nem írunk mi verset, engem mindig jobban érdekelt a szabadabb gondolkodás, mint a szigorú keretek.

Nagyon hálás vagyok a gimnáziumnak, ahova jártam, Szilveszter János Protestáns Gimnázium, az igazgató Bibó János volt, tartott nekünk művészettörténeti órákat, ő vitt el művészettörténeti táborba nyáron. Én sportoló voltam nagyon sokáig, és miután lesérültem és abba hagytam a sportot, teljesen elveszítettem a fókuszomat, nem tudtam, hogy mi lesz az életemmel, nem voltak céljaim, csak csináltam a sulit, és az igazgató úr vezetett rá a művészettörténet irányra azzal, hogy elvitt minket különböző helyekre és művészetről beszélt nekünk- Pont azokban az években kaptam egy analóg kamerát karácsonyra apukámtól, és az volt az első kiindulási pont, hogy elmentünk két hétre Erdélybe, és akkor elkezdtem fotózni tájakat, templomokat, festményeket, fényeket, elkezdtem figyelni, és valahogy akkor beindult, hogy jó nekem akkor ez lehet valami.

Alapvetően a személyiségünkből indul ki minden, és én egy csendes introvertált ember vagyok, rajzolni mindig rajzoltam, sose voltam jó benne, mindig is az volt egy olyan médium, ahol ki tudtam magam fejezni, az érzéseimet, gondolataimat, és amikor bejött a fotográfia akkor rájöttem, hogy ez egy másik olyan eszköz, amivel, el lehet mondani, vagy lehet kommunikálni, és nem kell szavakkal kommunikálni, hanem képekben.

Nyitott vagyok, igen is meg nem is, két oldalam van az egyik nagyon zárkózott és csendes személyiség, de alapvetően meg nagyon szeretem az embereket, és szeretek emberek között lenni, nyitott vagyok rájuk, de vannak időszakok amikor egyszer csak magammal akarok lenni, és nem akarok beszélni, és csak azt mondom, amit mondani akarok.

A legkevesebb visszajelzést a családomtól kapom, imádjuk egymást, nagyon jó kapcsolatom van mindenkivel, de a művészeti dolgokról keveset beszélünk. Talán azárt, mert nem annyira vizuális alkatok, nem volt annyira alapvető. Édesapám énekes, a kultúra fontos, de valahogy a vizualitás náluk nem volt annyira hangsúlyos, így az első kritikusom egy festő volt, akihez elkezdtem járni rajzolni, hogy felegyenek a MOME-ra. Elkezdtem tanulni rajzolni mert kellett a felvételihez, és ő volt az első Czene Gábor, ő tanított, ő készített fel, igazából ez nem igaz, mert volt egy másik tanárom előtte a Hurton Tamás, akit fontos, hogy megemlítsek, mert neki is nagy szerepe volt abban, hogy az Iparra járok, ő ketten voltak igazából akik a művészeti világban benne voltak és tudtak irányítgatni az utamat.

Ötször jelentkeztem a MOME-re, engem nem vettek fel elsőre, és szerintem nem is volt nagy tehetségem az elején, sok mindent az ember tanul. Nagyon ritka, hogy valakinek olyan tehetsége van, hogy zsigeri, én nagyon későn kezdtem el ezzel foglalkozni, úgy hogy nem volt alapvető számomra, nagyon sokat kellett tanulnom, rengeteg vér és izzadság és sírás. Szerintem a művészeti világban ez az iszonyatosan fontos, az egy dolog hogy van tehetséged valamihez, attól nem leszel sikeres, soha nem fogsz tudni előrébb haladni feltétlenül, csak ha nagyon szerencsés vagy. Fontos az, hogy kitarts a mellett amit szeretsz csinálni, és gyakorolj, és ne add fel, és jelentkezz mindenhova.

Jártam a Práter utcába fotográfiára, kitanultam a szakmai részét, plusz jártam a Pázmányra újságírás és film szakra. Mindig iskolába maradtam, és képeztem magamat, de tudtam, hogy a fotográfia érdekel leginkább, és ez volt a célom, de egyébként jelentkezés után úgy voltam vele, hogy akkor adok magamnak még egy évet. Elmentem passzív évre a Pázmányon, és azt mondtam, ha most nem vesznek föl akkor feladom, akkor nem fogok többet jelentkezni, de szerencsére felvettek. Ha nem vesznek fel valószínűleg akkor is fotóznék, New Yorkba lennék, mert ugye az hogy iskolába jártam meg, hogy ide felvettek mester képzésre ez adta az okot, hogy ide költözzek, nem tudom hogy fizikailag hol lennék melyik kontinensen, nem hogy feladtam volna, csak egyszerűen nem a tradicionális úton, iskolákon haladtam volna.

Nekem nagyon jó New Yorkba, rengeteget kaptam, nem maradtam volna itt, ha nem mert nem egy egyszerű élet a New York-i élet, nem egyszerű itt lenni, megteremteni magadnak azt azq egzisztenciát, úgyhogy én tényleg csak azért maradtam itt mert fantasztikusan élvezem ezt a környezetet, és ezt a várost, de ez nem rögtön jött, tehát nem rögtön élveztem.

New York nekem diverzitás, lehetőség, tér, élvezet.

Azt kell figyelni, hogy haladsz előre, vagy visszafele, ha kitűzöl magad elé egy célt, akkor a céljaid felé haladsz-e vagy nem.

Én mindig is egy lassú ember voltam, és mindig lassan értem el a céljaimat, de mindig szépen haladtam a felé, hogy oda eljussak. Azt érzem, hogy tudtam tartani, és én ezt nem bánom, talán jobban tudom értékelni, mikor elérek valamit, mert tudom, hogy mennyi időt és energiát szántam rá. Azt érzem folyamatosan progresszívan halad előre az életem, a karierem is.

Én fotósként dolgozom, van egy teljes állásom, mint fotós, az is a művészeti szakmán belül van, szakmai fotós vagyok. Nagy szerencsém van, hogy New Yorkban tudok fotósként dolgozni meg művészkedni.

Gyerekkorom óta álmodozó voltam nem voltam jó írásban, olvasásban matekban rajzban semmiben, de ahhoz volt tehetségem, hogy kitaláljak a fejemben világokat történeteket és pl. az általalános iskolában, amikor felvételizni kellett,akkor ez volt az egyik feladat, hogy mesélj el egy történetet és ez volt az egy, amit én rendesen megtudtam oldani és csak ezért vettek fel, mert minden másban nem sikerül teljesíteni, de valahogy ez nagyon működik, hogy elszakadok a való világtól és a fejemben kialakítok világokat. Volt egy minimális diszlexiám, úgyhogy eleve nehéz volt úgy értelmezni dolgokat, ahogy a tankönyvben le volt írva.

Magolás, amikor meg kellett tanulni egy verset sose értettem, hogy az miért jó nekünk miért nem lehet csak úgy pár versszakot, miért nem írunk mi verset, engem mindig jobban érdekelt a szabadabb gondolkodás, mint a szigorú keretek.

Nagyon hálás vagyok a gimnáziumnak, ahova jártam, Szilveszter János Protestáns Gimnázium, az igazgató Bibó János volt, tartott nekünk művészettörténeti órákat, ő vitt el művészettörténeti táborba nyáron. Én sportoló voltam nagyon sokáig, és miután lesérültem és abba hagytam a sportot, teljesen elveszítettem a fókuszomat, nem tudtam, hogy mi lesz az életemmel, nem voltak céljaim, csak csináltam a sulit, és az igazgató úr vezetett rá a művészettörténet irányra azzal, hogy elvitt minket különböző helyekre és művészetről beszélt nekünk- Pont azokban az években kaptam egy analóg kamerát karácsonyra apukámtól, és az volt az első kiindulási pont, hogy elmentünk két hétre Erdélybe, és akkor elkezdtem fotózni tájakat, templomokat, festményeket, fényeket, elkezdtem figyelni, és valahogy akkor beindult, hogy jó nekem akkor ez lehet valami.

Alapvetően a személyiségünkből indul ki minden, és én egy csendes introvertált ember vagyok, rajzolni mindig rajzoltam, sose voltam jó benne, mindig is az volt egy olyan médium, ahol ki tudtam magam fejezni, az érzéseimet, gondolataimat, és amikor bejött a fotográfia akkor rájöttem, hogy ez egy másik olyan eszköz, amivel, el lehet mondani, vagy lehet kommunikálni, és nem kell szavakkal kommunikálni, hanem képekben.

Nyitott vagyok, igen is meg nem is, két oldalam van az egyik nagyon zárkózott és csendes személyiség, de alapvetően meg nagyon szeretem az embereket, és szeretek emberek között lenni, nyitott vagyok rájuk, de vannak időszakok amikor egyszer csak magammal akarok lenni, és nem akarok beszélni, és csak azt mondom, amit mondani akarok.

A legkevesebb visszajelzést a családomtól kapom, imádjuk egymást, nagyon jó kapcsolatom van mindenkivel, de a művészeti dolgokról keveset beszélünk. Talán azárt, mert nem annyira vizuális alkatok, nem volt annyira alapvető. Édesapám énekes, a kultúra fontos, de valahogy a vizualitás náluk nem volt annyira hangsúlyos, így az első kritikusom egy festő volt, akihez elkezdtem járni rajzolni, hogy felegyenek a MOME-ra. Elkezdtem tanulni rajzolni mert kellett a felvételihez, és ő volt az első Czene Gábor, ő tanított, ő készített fel, igazából ez nem igaz, mert volt egy másik tanárom előtte a Hurton Tamás, akit fontos, hogy megemlítsek, mert neki is nagy szerepe volt abban, hogy az Iparra járok, ő ketten voltak igazából akik a művészeti világban benne voltak és tudtak irányítgatni az utamat.

Ötször jelentkeztem a MOME-re, engem nem vettek fel elsőre, és szerintem nem is volt nagy tehetségem az elején, sok mindent az ember tanul. Nagyon ritka, hogy valakinek olyan tehetsége van, hogy zsigeri, én nagyon későn kezdtem el ezzel foglalkozni, úgy hogy nem volt alapvető számomra, nagyon sokat kellett tanulnom, rengeteg vér és izzadság és sírás. Szerintem a művészeti világban ez az iszonyatosan fontos, az egy dolog hogy van tehetséged valamihez, attól nem leszel sikeres, soha nem fogsz tudni előrébb haladni feltétlenül, csak ha nagyon szerencsés vagy. Fontos az, hogy kitarts a mellett amit szeretsz csinálni, és gyakorolj, és ne add fel, és jelentkezz mindenhova.

Jártam a Práter utcába fotográfiára, kitanultam a szakmai részét, plusz jártam a Pázmányra újságírás és film szakra. Mindig iskolába maradtam, és képeztem magamat, de tudtam, hogy a fotográfia érdekel leginkább, és ez volt a célom, de egyébként jelentkezés után úgy voltam vele, hogy akkor adok magamnak még egy évet. Elmentem passzív évre a Pázmányon, és azt mondtam, ha most nem vesznek föl akkor feladom, akkor nem fogok többet jelentkezni, de szerencsére felvettek. Ha nem vesznek fel valószínűleg akkor is fotóznék, New Yorkba lennék, mert ugye az hogy iskolába jártam meg, hogy ide felvettek mester képzésre ez adta az okot, hogy ide költözzek, nem tudom hogy fizikailag hol lennék melyik kontinensen, nem hogy feladtam volna, csak egyszerűen nem a tradicionális úton, iskolákon haladtam volna.

Nekem nagyon jó New Yorkba, rengeteget kaptam, nem maradtam volna itt, ha nem mert nem egy egyszerű élet a New York-i élet, nem egyszerű itt lenni, megteremteni magadnak azt azq egzisztenciát, úgyhogy én tényleg csak azért maradtam itt mert fantasztikusan élvezem ezt a környezetet, és ezt a várost, de ez nem rögtön jött, tehát nem rögtön élveztem.

New York nekem diverzitás, lehetőség, tér, élvezet.

Azt kell figyelni, hogy haladsz előre, vagy visszafele, ha kitűzöl magad elé egy célt, akkor a céljaid felé haladsz-e vagy nem.

Én mindig is egy lassú ember voltam, és mindig lassan értem el a céljaimat, de mindig szépen haladtam a felé, hogy oda eljussak. Azt érzem, hogy tudtam tartani, és én ezt nem bánom, talán jobban tudom értékelni, mikor elérek valamit, mert tudom, hogy mennyi időt és energiát szántam rá. Azt érzem folyamatosan progresszívan halad előre az életem, a karierem is.

Én fotósként dolgozom, van egy teljes állásom, mint fotós, az is a művészeti szakmán belül van, szakmai fotós vagyok. Nagy szerencsém van, hogy New Yorkban tudok fotósként dolgozni meg művészkedni.